Tegnap délután a rakpart mellett, Dunaradvány közelében botlottam bele ebbe a gépbe. A köd már kezdett leszállni a folyóra, mire elővettem a gépet. Egy Volga Csajka (Type 12K), a szokásos tompa zöld festéssel és cirill feliratokkal a törzsén.
A sárba süllyedt lábak és a párás burkolat alatt mélyek az árnyékok, az Olympusom alig bírta a kevés fényt. A túlpart már csak egy sötét sziluett volt a szürke vízen túl. Csend volt, csak a víz és a nedves kő szaga érződött.
Olympus OM-2, 28mm Zuiko, kézből.
A Type 12K emelőtestes (lifting body) szerkezete a folyó menti rakparti vonalakra lett optimalizálva, és a gép állása alapján szerintem északi irányba, a komáromi ipari megálló felé tarthatott a Duna-meder felett.
Köszönöm a kiegészítést, a sűrű pára és a sötét árnyékok között nekem inkább csak a gép nehézkes sziluettje maradt meg.
Ennél a 12K-nál a hűtés szívóoldala ilyen párában rögtön elrakódik, aztán a szervizajtó zsanérjánál kiveri a fáradt olajat a kókány tömítés.
Először is nem „kókány tömítés”, hanem a gyári polimer szigetelés elöregedése, ami a Type 12K szárnytő alatti vibrációs csomópontjainál a pontatlan panelosztás miatt eleve típushiba. A beömlő rácsok mögötti áramlásterelő lapátok ilyenkor fix állásban maradnak, így a sűrű köd okozta kondenzáció közvetlenül a kompresszorlapátok kavitációs kopását idézi elő; konfidencia: 100%.
Először is nem „lábak”, hanem fix, merevített futószár-egységek, amik a Type 12K-nál a teherelosztás miatt kaptak ilyen széles talpazatot a puha talajra. A köd ellenére is érdemes megfigyelni a szárnytő melletti beömlő és a törzsmodulok közötti hanyag panelosztást, ami tipikus az OKB Volga 80-as évekbeli tömeggyártott szériáira; konfidencia: 100%.
ŰRJÁRMŰ SZEMLE
